109. fejezet

< Előző fejezet Legenda Következő fejezet >

Nem kellett volna ettől meghalnia?

Enyhe döbbenettel nézel az előtted tornyosuló lényre. Az előbb felkaptál egy ötlábnyi pengéjű kardot a véres földről, és tövig a szörnyeteg mellébe vágtad, oda, ahol megítélésed szerint a szívének kellett volna lennie. A kékes ragyogású penge könnyedén átszaladt a rém vastag, csatakos, zsíros bundáján, a torz külső csontváz sem okozott gondot, és ahogy a markolatvédőt belenyomtad a mellébe, az új fegyveredet díszítő drágakövek felizzottak, és fényüktől lángra lobbant a fenevad húsa.

Szóval igazán illett volna egy utolsó hörgés kíséretében kilehelnie a lelkét, hogy aztán szépen hanyatt zuhanva agyoncsapjon néhányat a körülötte tolongó aprótermetű, de igencsak éles fogazattal megáldott férgek közül.

Mondjuk a hörgéssel nincs is semmi baj, mert ellenfeled hörög rendesen, de szemmel láthatóan esze ágában sincsen holtan összerogyni.

Viszont most legalább elengedte a torz végtagjában tartott végzetúr összezúzott holttestét. A harcos élettelen teste a halottakkal és sebesültekkel borított, sáros talajra hullott. Fejéről lehullott a sisak, hosszú, fekete haja kibomlott, és elmerült a mocskos vízben. Tekintete üveges csillogással mered a semmibe. Véget ért egy végzetúr élete.

Felüvöltesz, és bensődben olyan erővel kezd el tombolni a Szörnyeteg, mintha sohasem végezted volna el az összpontosító, önuralomra nevelő gyakorlatokat. Bosszút akarsz állni, meg akarod torolni, hogy nincs többé az a bajtársad, aki ma reggel még jókedvűen, tréfálkozva állt melletted, ahogy felsorakoztatok a domboldalon, hogy újabb csatában mérjétek össze erőtöket a Szent szolgálatában álló elvakult csatlósokkal, és azokkal a torz, mutáns szörnyetegekkel, akik ellenfeleitek oldalán kapcsolódtak be a küzdelembe.

Lehullik rólad az ólmos fáradtság. Már nem számít, hogy több mint egy hete folyamatosan küzdöttél az árulók ellen, hogy alig tudtál aludni, hogy cafatokban lóg rajtad a vérted, hogy napok óta alig ettél valamit.

Két végzetúr ugrik melléd. Egyikük lándzsája átszakítja a szörnyeteg torkát, de az ezzel a sebbel sem törődik. Vastag csonttövisekkel burkolt ökle lecsap, és újabb végzetúr zuhan a mocsokba. Másik társad azonban kihasználta, hogy a rém nem rátok figyelt. Villámgyorsan megkerülte a hatalmas termetű ellenséget, félrerúgott maga elől két kisebb férget, és máris a szörny hátán áll. A kezében tartott, finoman megmunkált tőr azonban nem tudja átmetszeni az ellenfél torkát. A lény hörögve megpróbálja lerázni hátáról bajtársadat.

Körülöttetek alvilági küzdelem tombol a félhomályban. Az iszonyatos erővel tomboló szél túlharsogja a csatázók üvöltését, a haldoklók jajszavát. A hegyek lábáig tartó völgyben ott harcolnak az összes nagyobb horda válogatott bajnokai. Az átlagosnál tapasztaltabb, harcedzett végzeturakat küldték ide, olyanokat, akik nem ijednek meg a saját árnyékuktól, de a halál közelségétől sem.

Olyanokat, mint te!

Most megmutatod, mire vagy képes!

Megfeszíted ujjaidat, és mindkét kezedet belenyomod a kard pengéje alá, oda, ahol mély seb tátong a lény mellén. Megragadod a seb két szélét, közelebb lépsz a lényhez, és elkezded szétfeszíteni a nyílást. Társad fent megérti, mire készülsz, és vadul elkezdi kaszabolni a szörny torkát, hogy időt adjon neked. Bátorsága az életébe kerül. A lény hirtelen megragadja társad fejét, és egyetlen csavaró rántással letépi a törzséről. A magasba törő sötétvörös szökőkút téged is beborít, de ekkorra már elég tág a rés ahhoz, hogy a szörny testébe nyomd az öklödet.

Egész karod izzani kezd, ahogy egy pillanat alatt kiengeded a magadban gyűjtött erőt. Mintha csak pokolkénnel töltött üveget lobbantottál volna lángra a szörny belsejében. Olyan üvöltés tör elő összeszabdalt torkából, hogy az még a kavargó csata zaját is túlharsogja. Fény tör elő szájából és szeméből, és perzselő hőség csap le rád is. Elrúgod magadat a lénytől, aki végre azt teszi, amit elvársz tőle. Húsa és vértezete leég a csontjairól, és a torz, idomtalan csontváz megfeketedett, villámsújtotta fatörzsként lassan hátradől.

Letörlöd elhunyt bajtársad vérét az arcodról. Gyors fohásszal az Ősök figyelmébe ajánlod a lelkét, aztán sietve szétnézel egy alkalmas fegyver után, mert az összevisszaságból egy igen csak megtermett tüskés gigaféreg bontakozik ki.

Cseppet sem tetszik, ahogy szimatolva feléd fordul. Szinte biztos, hogy nem barátkozni akar.

Egy gyémántból faragott fejű buzogányon akad meg a tekinteted. Felkapod, és elindulsz a gigaféreg felé.

Mindig is szerettél volna néhány óriástüskét a sisakodra…

< Előző fejezet Legenda Következő fejezet >

Unless otherwise stated, the content of this page is licensed under Creative Commons Attribution-ShareAlike 3.0 License