< Előző fejezet Legenda Következő fejezet >
Korszakod csúcsragadozója néz farkasszemet veled.
A legfélelmetesebb, könyörületet nem ismerő, hatékony, szívós és kitartó vadász.
Egy kezében rövid, de borotvaélesnek látszó kést tartó végzetúr.
A tükörképed!
Kicsit hiú lehet a kastély ura - gondolod, majd nesztelen léptekkel haladsz tovább. Ez már legalább a tízedik tükör volt a sötét folyosókon. Nem volt egyszerű dolog bejutnod ide, az éjfattyú fellegvárába. Egyedül, varázstárgyak és csillogó, mágikus vértezet nélkül érkeztél a csillogó fekete jéggel borított szikla tövébe. Néped ellenségei már nagyon régen a földdel tették egyenlővé az orglingok faluját. A romok közé érve hagytad, hogy elmédben felébredjen a Fenevad. Még az ő emberfeletti érzékei sem találták meg az egykori pusztítás nyomait. Ahhoz viszont kétség sem fért, hogy az itt élő orglingokat az utolsó szálig elemésztették. A harcosokat, a nőket és az apró, mindig vidám, örökké csínyre kész porontyokat is.
És ez a sors várna a világodra, ha ma csődöt mondasz.
Nem érted, miért merült fel benned a vereség gondolata. Talán a citadella különös, embertelen és nyomasztó hangulata fertőzte meg az elmédet? Az erőd valamikor egy ősi fejedelem büszke fellegvára lehetett. Talán már akkor is híres sasfészeknek számított, amikor őseid csatát veszítettek az ellenséggel szemben, és a túlélők lemenekültek a föld alá? Az Ellenség aztán befészkelhette magát a gőgös falak közé, és a saját mérhetetlenül idegen képére alakította a köveket. Felkavarodott a gyomrod, könnybe lábadt a szemed már attól is, ha csak végignéztél a félhomályos, torz alakú folyosókon. Egyetlen vízszintes vagy függőleges vonalat sem láttál. Minden ferde volt, vagy éppenséggel hullámzó. Bár egy egyenes vonal nem kelthette volna benned egy örvénylő spirál érzését, a járatok díszítése, már ha díszítés volt egyáltalán, amit láttál, pontosan ezt tette. Nem evilági helyen jársz, ahhoz kétség sem férhet.
Nem csoda, hogy ide nem merészkedtek az éjfattyú halandó szolgái. A vár körül torz lények serege őrizte a sápadt, lüktető fénnyel izzó tetejű kőoszlopokat, melyek téged halálsikolyban megdermedt üvöltésű, kővé vált pokoli lényekre emlékeztettek. A falakon, a bástyákon és sziklák tetején áruló végzeturak álltak a balliszták, katapultok és csataskorpiók mellett. Nyakukban messziről is látszott a Szent agymosott rabszolgáinak fehér kendője. Ezek az árulók saját fajtátok ellen fordultak. Egy olyan hatalmat szolgálnak, amelyik ugyanúgy világotok elemésztésére törekszik, mint ahogy több mint ezer esztendővel ezelőtt is megpróbálta megsemmisíteni az életet Ghallán.
Egy keskeny, ötszögletű folyosó felől megcsapja orrodat a xenomorfok jellegzetes bűze. Az ellenség ölebként tartja ezeket a gyorsan szaporodó, meglehetősen intelligens szörnyetegeket. Bár eddig még sikerült minden összecsapásotokból győztesen kikerülnöd, de valahogy úgy érzed, egy napon még nagy gondot fognak okozni. Túl sokan vannak, túl gyorsan szaporodnak, és te már nem hiszed el, hogy csupán ösztöneikre hallgató férgek lennének.
Ma azonban még nem velük kell leszámolnod.
Lépések zaja üti meg a füledet. Járőr közeledik. Gyorsan, nesztelenül elbújsz egy sötét kamra bejáratánál. A járőr eldübörög melletted. Nem vettek észre, ami nem is csoda, mert az áruló végzeturak a plafonon mentek. Döbbenten nézel utánuk. Elfog a bizonytalanság. Hol van akkor a fent és hol van a lent?
Felveszel egy kavicsdarabot a földről, és a magasba dobod. Egy darabig rendesen repül, de aztán vagy tíz lábnyi magasságban hirtelen felvillan, és ahelyett, hogy visszazuhanna, felvágódik a mennyezetre.
Ahogy felvillant, lassú derengés támadt. A tükrök!
Világítani kezdenek!
Árnyékok bukkannak fel sárgás fényben ragyogó felszínükön. Magas, karcsú alakok bontakoznak ki a szemfacsaró kavargásból. Csak nem…
De igen, elfek.
És új ellenfeleid egymás után kilépnek a tükörből, ki a zavarbaejtő folyosóra.
Soha sem kedvelted igazán a hegyesfülűeket…