113. fejezet

< Előző fejezet Legenda Következő fejezet >

Sötétség és béke…

Valami halkan, egyenletesen dobog.

A saját szívedet hallod. A halk, egyenletes dobogás megnyugtat. Ha ki tudnád nyitni a szemedet, talán más módon is meg tudnál győződni arról, hogy életben vagy. Ám így, hogy magatehetetlenül fekszel egy sötét, de kellemesen meleg helyen, csupán szíved jelzi, hogy nem pusztultál el.

Életben maradtál, pedig elméletileg semmi esélyed sem volt arra, hogy félelmetes ellenfeled ne tépjen darabokra, ne szaggassa parányi foszlányokra a lelkedet, vagy akár arra, hogy ne égesse ki létezésed puszta tényét is világod valóságából.

Te azonban végzetúr voltál, és végzetúr vagy.

A korszak legyőzhetetlen megfékezhetetlen ragadozója. Olyan harcos, olyan mágiahasználó, akinek elméjében ott tombol, vagy nagy ritkán ott dorombol egy félelmetes fenevad, a Bestia.

Győztesen kerültél ki a nagy küzdelemből, és már jó ideje itt fekszel ezen a biztos menedékhelyen. Abban reménykedsz, hogy hordád mágusai és a galetkik gyógyítói összeforrasztják csontjaidat, meggyógyítják elkínzott, sebekkel teli testedet.

Eddig még nem merted felidézni magadban a nagy küzdelmet. Nehezen tudod elhinni, hogy nem pusztultál el. Félelemmel tölt el Bestiád hallgatása. Most azonban már elég erősnek érzed magad, hogy szembefordulj a múlt árnyaival, és felidézd a rettenetes összecsapást, ami majdnem az életedbe került.

Hiszen erős vagy, bár nem annyira, hogy ki tudnád nyitni a szemedet…

Hordád vezetője életveszélyes megbízatásra adott parancsot. Behatoltál az ellenség egyik fellegvárába, az éjfatty citadellájába, hogy kiderítsd, ki is valójában a sötét várkastély ura. Kicsoda vagy micsoda, mert nem lehettetek biztosak abban, hogy a halálos fenyegetést árasztó erődítmény gazdája egy élőlény vagy olyan valaki, akit személynek lehetne tekinteni. Gyanakvásotok jogosnak bizonyult.

Sajnos…

Egy szál magadban, mindenféle mágikus fegyver vagy védőpajzs nélkül behatoltál a fellegvárba. Kijátszottad vagy megölted az őröket, és célod elérése érdekében attól sem riadtál vissza, hogy végezz egy elf halálosztag tagjaival. A hegyesfülűek akár a szövetségeseid is lehettek volna, de nem bíztál bennük és nem kockáztattad meg, hogy esetleges árulásuk miatt kudarcot valljál. Eljutottál a sötét útvesztő szívébe, ahol világod és fajtád régi ellenségével, a kegyetlenül erős Uralkodóval néztél farkasszemet.

Meg kellett volna halnod összecsapásotok során. Felidézed magadban az ellenséges szörnyeteg szavait.

- Nem lepődtem meg azon, hogy éppen téged küldtek ellenemBarrique végzetúr. Régóta ismerlek, bár még engem is meglepett, hogy ilyen sokat és ilyen gyorsan fejlődtél. Ma már jóval erősebb vagy, mint utolsó találkozásunk során.

- Ne próbáld meg hízelgéssel elterelni a figyelmemet! - förmedtél ellenfeledre. - Azért jöttem, hogy végezzek veled, hogy véget érjen ez az értelmetlen háború és a vérontás. Amikor megöllek, azzal a békét szolgálom.

- A békét? Éppen te beszélsz a békéről és a vérontás befejezéséről? Hiszen végzetúr vagy, ugyanolyan bestia, ragadozó szörnyeteg, mint amilyenek felfalják a csatamezőket borító holttesteket. Nézz szembe önmagaddal kis barátom, hiszen lételemed a gyilkolás. Nem eszel ételt, nem iszol italt, mások elorzott lélekenergiájával táplálkozol. Élősködő vagy, mint egy pióca.

- Az Ősöknek hála nem igaz, amit mondasz - lassan közelebb kerültél az Uralkodóhoz. - Betartom a törvényeket, táplálkozáskor nem gyilkolok, csak annyit veszek magamhoz, hogy megerősödjek és legyőzött ellenfelemnek is maradjon ereje az életben maradáshoz.

- Hozzám képest akkor is csak egy féreg vagy. Rég eltaposhattalak volna, ha nem lennél ennyire szórakoztató. Hajlandó vagyok megbocsátani, hogy többször is ellenem fordultál. Egy ilyen kiváló harcos számára van hely a seregemben. Átveheted a Próféta helyét. Sokkal többet adhatok neked, mint a hordáitok kicsinyes, marakodó vezérei. Ha engem szolgálsz, ezer évig élhetsz, egy hatalmas birodalom istenkirálya lehetsz, és soha többé nem kell visszafognod magadat táplálkozás közben.

Csendben elmosolyodsz. Tényleg ennyire ostobának tart? Tényleg azt hiszi rólad, hogy hamis ígéretekkel, a legalacsonyabb ösztöneidre apellálva maga mellé állíthat? Az Uralkodó nagyot tévedett, amikor azt hitte, hogy megvesztegethet. Ha rajtad áll nem marad ideje megbánnia tévedését…

Ellenfeled persze azonnal megérezte, ahogy felébredt elmédben a Fenevad. Soha egy pillanatig nem gondoltad, hogy képes leszel megsebezni vagy akár csak hozzáérni. Még csak a kezét sem kellett megmozdítania, még csak egy varázsszót sem kellett kiejtenie a száján. Iszonyatos erejű mágiája a levegőben kapott el, ahogy kinyújtott karral az Uralkodóra vetetted magad. Nem volt ez különleges kifinomult varázslat, semmi olyasmi, amit mondjuk az elfek vagy a császári udvar gőgös mágusai használtak volna. Durva és kezdetleges mágia csapott le rád. Elemi erejű, mintha csak a létezés sötét lelke táplálta volna.

Megállt számodra az idő, és mielőtt elborított volna a közeledő kínhalál fájdalma, úgy érezted, mintha százezer parányi kardpenge csapott volna le rád. A feketén csillogó bazalt padlóra zuhant, ami megmaradt belőled. Az Uralkodó varázslata a pillanat tört része alatt elevenen megnyúzott, és elvette a szemed világát. A sok ezernyi parányi rovarharapásra emlékeztető sebből hajszálvékony sugarakban ömlött a véred. A rettenetes kíntól szinte megbénultál. Ellenfeled nem nevetett, nem kérkedett a győzelmével. Ahhoz, hogy ezt tegye, értelmes élőlénynek kellett volna lennie. Az Uralkodó azonban nem volt élőlény, nem volt személyisége. Csupán egy lény volt, az ősi Ellenség talán utolsó képviselője világotokban.

Olyan valami, ami közelebb állt a tárgyakhoz vagy a természeti jelenségekhez, mint az elméjükben gondolatokat formáló, élni akaró, de gyakran harcra kényszerülő népek fiaira. Sejtetted, hogy közeledik feléd, hogy befejezze munkáját. Kezed lassan mozgásba lendült a véredtől mocskos kövön. Tenyered szinte láthatatlan vérvörös vonalat húzott a kőre. Az Uralkodó nem törődött ezzel.

Fegyvertelenül, mágikus védelem nélkül érkeztél meg a kastélyába. Nem volt szükséged varázslatra, mert az ellenséggel nem neked kellett végezni. Messze, a Rúven-hegy tövében a hordák legerősebb mágusai állták körbe az óaranyból kovácsolt asztalt, melynek tetején egy egyszerű acélkupa állt. A kupát félig megtöltötte a véred. A mágusok azonnal észrevették, hogy eljutottál a halál küszöbére. Kiomlott véred megszólította az acélkupa tartalmát. Létrejött az összeköttetés, parányi rés támadt a valóságban, és a varázslók ezt a rést használták ki arra, hogy ajtót nyissanak.

Ajtó nyílott a véreddel rajzolt vonal felett. Rés támadt az éjfatty citadellájában, melyben most az Uralkodónak nevezett lény nézett döbbenten a nyíláson kiáradó tiszta, kék fényre. Öt csillogó acélpáncélt viselő alak lépett nesztelenül a véres fekete kőre. A hordák vezérei.

Nekik jutott a megtiszteltető halálosan veszélyes feladat, hogy végezzenek világotok legfélelmetesebb ellenségével.

Hogy bosszút álljanak érted…

< Előző fejezet Legenda Következő fejezet >

Unless otherwise stated, the content of this page is licensed under Creative Commons Attribution-ShareAlike 3.0 License