< Előző fejezet Legenda Következő fejezet >
Kint nincs semmi, de ott, a folyón túl minden van, NÉV …
A földre kuporodva ülsz a csillogó kőolvadékkal borított téren. Már nem zavar az épületek furcsa szaga, de egyre inkább idegesít, hogy mindenütt korlátokba ütközöl. Körülötted a Jáde Hercegség három alattvalója guggol. Egészen pontosan a kölykeik. Ahogy a Középső Városban, úgy valamiért itt is valósággal vonzod magadhoz a kölyöklényeket. Gyerekek? Milyen furcsa szó. Persze ismerted, hiszen valamikor - úgy tűnik, hogy nagyon régen - egyszer te is voltál gyerek. Még lent a Hegy sötét, biztonságot jelentő mélyében. Abban az ősi anyaméhben, amelyik megvédte a galetkiket a mindent elpusztító Ellenség szörnyszülöttei elől. Aztán légiónyi harcostársad társaságában felvonultál te is a felszínre, hogy visszafoglald ősi földeteket és megsemmisítsd a fent garázdálkodó, mindent elemésztő Ellenséget.
Győztél, de megváltoztál. Beléd költözött az őrület, állandó társadul szegődött az elmédben tomboló vérszomjas, zabolátlan Bestia. Egy vadállatnak nincsenek szüksége emlékekre. Tested megnőtt, megerősödött. Gyorsabb, keményebb és hatalmasabb vagy a felszínen élő bármilyen közönséges lénynél, legyen az galetki, törpe vagy éppen elf. Egyszer tükörbe néztél és úgy láttad, hogy sokban hasonlítasz a mélység kőszobraira. Azokra, amelyek az ősi idők uralkodóit, nagy harcosait, legnagyobb mágusait ábrázolják.
A hősöket…
Legnagyobb meglepetésedre a gyermekek szemében te is pontosan ilyen hős vagy. Egy eleven legenda. Végzetúr.
Itt is gyorsan megbarátkoztál az apró, gyenge, védtelen lényekkel. Csak pár család él itt, a zárt egészségügyi övezetben, és a gyerekek kitörő örömmel fogadtak téged, a semmiből érkező látogatót. Megdöbbenve hallgattad, amit a világukról és amit a te világodról mesélnek. Kezdetben hihetetlenül féltek tőled, mivel szüleik és tanítóik azt verték a fejükbe, hogy a végzeturak vérszívó, hullazabáló, állatias barbár szörnyetegek. Amikor ezt először hallottad, a Bestia dühöngeni kezdett benned, te pedig úgy érezted, mintha éppen egy újabb összecsapásra készülnél. Az ellenfeled azonban most nem egy elementál vagy egy sárkány volt, hanem a hazugság.
A rágalom, az aljas szóbeszéd. Be akartad bizonyítani ezeknek az apró lényeknek, hogy nem igaz, amit a végzeturakról tudnak. A Középső Város egyik újjáépült templomában csillogó aranypáncélt viselő, hófehér szárnyú ragyogó lényeket ábrázoltak a félig elkészült freskók. Olyan nagyok és erősek voltak, mint te és társaid. Az ottani gyerekek azt gondolták, hogy valamiféle angyal vagy.
Védelmező, bosszúálló angyal.
Persze, hiszen szüleik beszámoltak nekik arról, hogyan zúztad szét a vérszomjas nomádok könyörtelen portyázóit.
Hát, nem. Nem vagy angyal. De már közel jársz ahhoz, hogy az elmédben tomboló Bestia ne az ellenséged, hanem a támaszod legyen. Egyszer el fogsz jutni az egyensúly állapotába és akkor talán valami megnyílik előtted.
Jó lenne beszélni erről Drakinnal. Az Ősök legyenek vele, bárhol is jár. Talán a különös öreg segíteni tud neked.
Most azonban itt ülsz és mérgelődsz. A gyerekek ugyanúgy azt hiszik, mint a felnőttek, hogy a Hercegség falain kívül nincsen semmi. Hogy ott kint csak barbárok, szörnyetegek és nyomorgó, éhező koldusok élnek.
Téged is szörnyetegnek tartottak, amikor bejutottál a birodalmukba.
A titokzatos hegyi királyság őrei abban a pillanatban figyelmeztetés nélkül neked estek, ahogy beléptél az Egyetlen Kapu Őrének különös tükrébe és felbukkantál előttük. Ragadós tűz zúdult rád és éppen csak hogy el tudtál mozdulni a nyílpuskák lövedékei elől. Jól megtermett xenomorf harcosok rohantak rád. Nyakukat vastag rézgyűrű szorította. Láncuk végét néhány súlyos fekete páncélt viselő fegyveres tartotta. A nehéz alabárddal felszerelt idegenek tisztes távolságban maradtak tőled. Bestiád felüvöltött és engedted, hogy átvegye a vezetést. Áldozataidat most sem sajnálod. Ők támadtak rád, mielőtt akárcsak egy szót is szólhattál volna. Arra azonban már a küzdelem közben is felfigyeltél, hogy csak evilági fegyverekkel próbáltak meg megölni. Senki sem használt mágiát.
A küzdelem rövid volt, de kegyetlen. A Hercegség xenomorf szörnyei elképesztően vadul harcoltak. Egy sem próbált meg elmenekülni. Vagy tucatnyit megöltél közülük, amikor sikerült visszafognod a Bestiát.
Valószínűleg ez mentette meg az életedet.
Hirtelen ugyanis egy kagylókürt hangja hallatszott és az ellenséges katonák azonnal hátrébb húzódtak. A magasba néztél és megpillantottad, hogy a csillogó, nyálkás fekete fal tetején egy óriási üst áll. Annak tartalmát, a szaga alapján valamilyen savat, már a következő pillanatban rád zúdíthatták volna, de nem tették.
Kitárult egy kapu és páncélos őrei kíséretében alacsony, méltóságteljes galetki közeledett feléd. Kopott, de díszes ruhát viselt és a mellén lévő sárga négyzetben megpillantottad a Jáde Hercegség címerét. Mintha már láttad volna valahol ezt a rajzot. Az ismeretlen nem törődve a földön fekvő sebesült és döglött xenókkal, habozás nélkül odasétált eléd.
- Te nem vagy szörnyeteg - jelentette ki furcsa hanglejtéssel, de azért érthető módon. - Beszéljünk. Érted, amit mondok?
Bólintottál és bemutatkoztál. Így történhetett, hogy a kezdeti félreértés után nem sokkal már a határállomás ura, az Am Ban előtt állhattál…