15. fejezet
l15.jpgIdeje továbbindulnod! Délutánra magad mögött hagyod a sivatagos részt, a földet itt megfeketedett, itt-ott megüvegesedett kőzet alkotja. Egy ősi város romjai kerülnek utadba, de nagy ívben elkerülöd. Ezekben az ezer éve halott kőrengetegekben semmi számodra használható nincs, veszély viszont annál több. Az Ellenség parazitáit, élősködőit gazdáikkal ellentétben még mindig nem sikerült maradéktalanul eltakarítani: a hatalmas bolyokban élő xenók előszeretettel építik ki bázisukat az ilyen kusza helyeken, amelyek alkalmasak csapdának, és jól védhetőek. Egy-egy egyeddel persze elbánsz, de egy egész falkával…

Nocsak, mi az ott szemben, csak nem egy szörny, amelynek lélekenergiáját veheted? Az alak félelem nélkül közelít feléd egyenletes galoppban. Közelről már jobban ki tudod venni: nem is egy lény, hanem egy humanoid forma (akár egy végzetúr is lehet) lovagol egy négylábú állaton. Ami nagyon, nagyon zavaró, hogy az illető hófehér páncélt visel, ráadásul a meglovagolt állat szőrzete is fehér. Eltakarod a szemed. Bár az elmúlt évek során szemed lassan megszokta a felszín világosságát, ez a fehér páncél oly vakítóan tükrözi a felhőkön áttűző nap sugarait, hogy szinte belé vakulsz. A fehér szín amúgy is elég szokatlan. Nemcsak azért, mert alkalmatlan az álcázásra (hacsak nem egy sósivatagban akar az illető elrejtőzni). Fehéret a végzeturak egyszerűen nem viselnek. A legrikítóbb szín, kihívás mindenki felé. A lovas közelebb ér. Félelem nélkül ugyan, de hunyorogva méred végig. Tökéletes megmunkálású, minden ponton hiba nélkül illeszkedő páncélt visel, valamilyen meghatározhatatlan anyagból. Fején fehér tollbokrétás sisak van, amely az arcát teljesen eltakarja. Kezében egy hosszú, igencsak fenyegető lándzsát tart. Ha megsarkantyúzná állatát, és megrohamozna téged, igen nagy bajban lennél. Ehelyett azonban lassít, és megáll előtted. Fejét érdeklődve félrebillenti, de a sisakrostélyt nem emeli fel.

- Nocsak, egy végzetúr, a Felszín "nemes" felszabadítója. - hangjában érzed a gúnyt, dühödten felemeled a fegyveredet.

- Az hogy én ki vagyok, az nyilvánvaló! De te… miféle szerzet vagy? Ne feledd, mi vagyunk a világ urai, aki nem mutat tiszteletet, annak lélekenergiáját vesszük! - hatalmas termeted ellenére mégis eltörpülsz a lovas figura mellett, ezért aztán szavaid nem kapják meg a kellő hangsúlyt. Aztán beléd nyilall a felismerés: Drakin említett valamiféle fehér lovagot, aki veszélyesebb, mint aminek látszik…

- A lélekenergiámat, bah… - a lovag megvetően legyint. - Inkább azon aggódnál, hogy miféle félmunkát végeztetek. Találtam valamit, ott arra - azzal a hatalmas lándzsát erőlködés nélkül, fél kézzel a magasba emeli, és elmutat vele messze északra. -, ami nagyon emlékeztet engem a ti legyőzött "Ellenségetekre". Bevackolta magát egy barlang mélyére az átkozott, talán a sebeit nyalogatja, nem volt igazán hangulatom közelebbről meglátogatni. Mindenesetre, az egymás gyilkolása helyett inkább arra kellene figyelnetek, hogy befejezzétek, amit elkezdtetek. Innen alig két napi járásra északkeletre van egy hatalmas xenomorf kaptár. Azt ki fogja eltakarítani? A vortexeitek még a tér és idő szövetét is felszakították, a térkapukon olyan dolgok lépnek át a világunkra, amelyek rosszabbak lehetnek akár az Ellenségnél is. Össze kéne szedni magatokat! Azt hittem, ilyen kemény kiképzés után több akaraterő van egy galetkiben, és könnyedén legyűri a fertőzést…

- Elég a sértegetésből! Mutasd az arcodat! Ki vagy te, hogy megítélj minket?

A lovag leveszi sisakját, és szájad tágra nyílik a döbbenettől. A sisak alól hosszú, göndör, szőke hajtincsek zuhataga röppen elő. Az aranyhaj hosszúkás, tökéletes arányú arcot keretez, ívelt szemöldökű kék szemekkel, keskeny orral, vékony ajkakkal. Egy elf!

- Mit bámulsz? Nem ti vagytok az egyetlenek, akik előkúsztak a föld mélyéről, amikor elmúlt a Homály korszaka!

- Hát… ez jellemző! Mi vállaltuk a háborút, a szenvedést, rengeteg galetki adta életét a szabadságért, és látod, mi, akik túléltük, is elkaptuk ezt a… "fertőzést". És ezek után még be mersz olvasni nekem? Amikor parazita módjára a mi hátunkon kúsztatok ki a Fényre, és élvezitek a szabadságot - anélkül, hogy megfizettétek volna az árát?

Ajkad már a leghatalmasabb támadó varázslatot mormolja, amit ismersz. Az elf azonban csak felkacag, megfordítja hátasát, és elvágtat, amerről jöttél - varázslatod ártalmatlanul csapódik mögötte a földbe.

< Előző fejezet Legenda Következő fejezet >

Unless otherwise stated, the content of this page is licensed under Creative Commons Attribution-ShareAlike 3.0 License