39. fejezet

< Előző fejezet Legenda Következő fejezet >

l39.jpgAz ősi város egykor hatalmas lehetett, de ezer év elteltével nem maradt más belőle, csak egy halom kőtörmelék. Azaz, ezt gondolhatnád, de ahogy közelebb érsz, elámulsz. A város szélén impresszív épületegyüttes emelkedik. Égbeszökő tornyok, masszív raktárépületek és egy gyönyörű palota. Még közelebbről tovább nő a csodálatod. A palota előtt csodálatos kert, szökőkutak - ilyet még soha nem láttál, legfeljebb történeteket hallottál róla. Mintha megtaláltad volna álmaid lakhelyét.

A hely azonban ijesztően kihalt. Sehol egy élőlény, még állatokat sem látsz. A gyönyörű virágokkal díszített park egy egyenes sugárutat övez, amely a palota bejáratához vezet. Szinte megbabonázva érsz a palota lépcsőihez. Olyan az egész, mintha egy mesébe csöppentél volna. A palota széles kapui csukva vannak, kétoldalt egy-egy izmos góliátot formázó szobor áll. De valóban szobrok lennének? Közeledtedre megmozdulnak, és fenyegetően eléd lépnek. A kövek recsegnek-ropognak, ahogy sziklaízületeiket mozdítják a kőóriások.

De aztán kitárul a kapu, és a szobrok visszaállnak helyükre. A lépcsősor tetején Xantilleas áll, és biztatóan feléd int.

- Kedves barátom, örülök, hogy benéztél! Ugye, milyen csodálatos helyet varázsoltam ebből a sziklatemetőből? Fantasztikus, hogy mi mindenre képes a mágia! Kérlek, kerülj beljebb, és közben elmondod, mi járatban vagy kies otthonomban!

Tátott szájjal követed a mágust, miközben az újabb, előbukkanó csodákat bámulod. A palota belsejét is gazdagon díszítik növények, az óriási színes üvegablakok pedig bőséggel eresztik át a fényt. A mágus egy nagy hallba vezet, középen terített asztalok, és káprázatos, minden bizonnyal mágikus fényjátékok várnak.

- Valójában ez a hely valahogy így nézhetett ki ezer évvel ezelőtt is - mesél a varázsló. - Én mindössze újrateremtettem az egészet, hogy úgy mondjam, a "kövek emlékei alapján".

- Tényleg mesés dolgokra képes a mágia, ha elég nagy hatalma van valakinek - ámuldozol.

Helyet foglaltok, és közben rátérsz jöveteled céljára.

- Uram, hallott esetleg valamit a császárról? Elhagyta már a hegyet?

- Semmi jóval nem biztathatlak, fiam! Őszintén szólva, én tőled vártam volna hírt erről, hiszen az első információt is tőled kaptuk.

Megrázod a fejed.

- Én azt hittem, hogy mint mágus, tud mindenről, ami történik…

- Tudok is. Illetve, amit tudok, hogy nem történt semmi. A császár nem hagyta el a hegyet.

- Akkor valami gond történt… Ott kellett volna maradnom segíteni!

- Lehet… De hidd el, nem valószínű, hogy sokat tudtál volna tenni. Én is ott voltam, láttam, hogy mi folyik, és hiába voltam az egyik leghatalmasabb mágus, a varázshatalmam vajmi kevés volt ahhoz, hogy az ilyesmihez szükséges befolyásra szert tegyek. Épp ezért is jöttem el, mert láttam, hogy nem tehetek semmit, és ez elszomorított.

- Értem… - mondod, miközben valami fantasztikus zamatú bort szürcsölsz. - És mik volt az a hatalmas villanás néhány nappal ezelőtt, az éjszaka közepén? Ugye Ön csinálta?

- Tudod, fiam, egy ilyen hely létrehozásához óriási mágikus energia szükséges. Bármilyen nagy hatalmú varázsló vagyok is, azért ekkora energiával nem rendelkezem. A vortexekben meg ott volt az energia, kézenfekvő volt, hogy kiaknázzam.

- Én azt hittem… azt mondták Önről…

- Hogy őrült vagyok? Hogy a káosz megfertőzte az elmémet, akárcsak a végzeturakét? Ugyan. De még ha így is történt - itt megereszt egy csúfondáros vigyort - ugyan ki fog róla tudni? Rajtad például látszik, hogy fertőzött vagy?

- Én küzdök ellene…

- Ugyan! - legyint a mágus. - Ez az egész fertőzés-dolog egy mítosz. Azért vagyok itt, hogy segítsek nektek. Látod, még a vortexeket is uralom. Tombolásukkal rengeteg kárt okoztak, én nemcsak megszüntetem őket, hanem az energiájukat jóra használom!

Földöntúli sikolyt hallasz, egy olyan teremtmény üvöltését, amelyet még csak elképzelni sem tudsz. Megfagy az ereidben a vér. Felpattansz, kezed a fegyvered markolatán.

- Nincs ok aggodalomra, végzetúr! Csak valami kóbor teremtmény lehetett.

- Ez a hang a közvetlen közelből eredt! Utánanézek.

- Várj! A palotát és környékét erős mágikus rúnák védik, nincs ok az aggodalomra!

Hatodik érzéked bajt sugall, ezért nem hallgatsz a mágusra, fegyverrel a kézben, kisietsz a palotából. Közben az iszonytató, nem evilági hang megismétlődik, még hangosabban, még közelebbről. A palota kapujában állsz már, és látod is, hogy honnét ered. Az egyik közeli raktárépületből. Futva közelíted meg. Xantilleas melletted materializálódik.

- Várj! Oda nem mehetsz be!

- Miért nem? - kérdezel vissza futás közben. A mágus nem bírja a tempódat, ezért egy villanással utánad teleportál.

- Azt mondtam nem mehetsz oda be!

- Nem kell féltenie engem!

A mágus mormol mögötted, felismered a varázslatot, és megacélozod az elmédet azzal szemben, ami következik. Érzed, hogy tagjaid egy pillanatra mintha megdermednének, de aztán futsz tovább. A mágus döbbenten felkiált, és te elmosolyodsz. Lehet, hogy Xantilleas az egyik leghatalmasabb mágus, de azért te is tanultál egyet s mást, amíg idekint éltél, a vadonban. Bár a mágiához való affinitásod nem olyan nagy, mint az övé, de a folyamatos párviadalok során a mágiával szembeni ellenálló képességed jelentősen megnőtt. Eléred a raktár kapuját. Be van belülről reteszelve, de irtózatos erődnek ez nem jelent problémát, egy mozdulattal betöröd az ajtót, miközben hallod a mágikus sistergést, amellyel Xantilleas ismét a közeledbe ugrik.

A raktár belseje egyetlen óriási, összefüggő térség. Középen óriási fémrudak által közrefogva egy kétdimenziós korongot látsz. Kék és fehér felülete folyamatosan fodrozódik, mintha hullámzana az egész. Egy gigantikus térkaput látsz, kétség nem férhet hozzá. A teremben látható második legszembetűnőbb jelenség egy hatalmas, gomolygó fekete ködre emlékeztető entitás, amely már majdnem teljesen átpréselte testét a térkapun . Három gigantikus, vörösen izzó szeme érdeklődve néz körül, a testéből kinyúló óriási karmok rongybabaként szórják szét a kapu tövénél serénykedő köpenyes alakokat. Akik, ha jobban megnézed őket, mindnyájan Xantilleasra hasonlítanak. Mondhatni, kiköpött másuk.

- Úgy látom, a klónjai elvesztették a kedvence fölött az uralmat - próbálod túlharsogni a rém újabb bömbölését.

Xantilleas már nem rád figyel, hanem a kapura és a szörnyetegre. Varázsolni kezd, de minden alkalommal, amikor a rém széttépi egy klónját, fájdalmasan összegörnyed.

- Ez így nem fog összejönni! - tekinteted a térkaput tartó oszlopok tövében forgó zöld energiagömbökre téved. Tétovázás nélkül rohanni kezdesz az egyik felé. Közben felemeled a fegyveredet. A gömbök láthatóan mágikus energiából vannak, de a te fegyvered is izzik a varázslattól. Meglátjuk, mire mennek egymással! Mindenesetre, ha a fegyvered alapvetően mágikus természetű lényekkel szemben hatékonynak bizonyult, akkor talán itt is van esélyed. A táv végét egy hatalmas ugrással hidalod át, és fegyveredet belevágod a zöld gömbbe. Téged is meglep az eredmény, a gömb pukkanás közepette kialszik, elfüstöl, és a tartórúdon elektromos szikrák futnak végig. Két másik, közelben levő gömbre is lecsapsz, mire azt látod, hogy a térkapu vibrálni kezd, aztán egy nagy reccsenéssel összeomlik az egész, kettévágva a szörnyet. A termet egy utolsó, irtóztató bömbölés rázza meg, aztán valami maró, savas permet fröccsen mindenre, és csend lesz, amelyet csak egy haldokló nyöszörgése tör meg rövid időre.

- Gratulálok - mondja Xantilleas színtelen hangon, ahogy odalép hozzád. - Megölted első éjfattyadat. Most pedig tűnj el innen! - a varázsló mellbelök, és a következő pillanatban a hordaparancsnok táborában találod magad. Percekig nem térsz magadhoz, a táborlakók furcsa pillantásokkal méregetnek. Első dolgod az lenne, hogy jelentést tegyél a hordaparancsnoknak, de jelenleg épp egy rajtaütést vezet, ezért várnod kell.

< Előző fejezet Legenda Következő fejezet >

Unless otherwise stated, the content of this page is licensed under Creative Commons Attribution-ShareAlike 3.0 License