45. fejezet

< Előző fejezet Legenda Következő fejezet >

Szorongva keresed fel az ősi várost, ahol Xantilleas bázisa volt utoljára, és ahonnét egyetlen ujjmozdulattal képes volt elteleportálni téged. Már messziről látod, hogy a város fölött szürke fellegek gyülekeznek. Az egész nem tűnik túl természetesnek: a fellegek csak és kizárólag a város fölött vannak, ott azonban iszonyúan sűrűn, közepük örvénylő magot alkot, amelyből villámok csapdosnak folyamatosan. Valami újabb nagyszabású dolognak tűnik…

Közelebb érve egyre kellemetlenebb érzésed lesz. Mintha valakik folyamatosan suttognának a füledbe. Állandóan olyan érzeted van, hogy követnek, de hiába pördülsz meg mindannyiszor, nem látsz semmit. A palota is baljós hangulatot sugall. A szökőkutak legtöbbje nem működik, és amelyik mégis, az víz helyett valami fekete folyadékot lövell ki szabálytalan időközönként. A korábban gyönyörű kert növényeinek egy része kiégett vagy kiszáradt, amelyik pedig még mindig életben van, mintha valamiféle mutáción ment volna keresztül: hosszú, tüskés csápjaival mohón nyújtózkodik minden felé, ami mozogni látszik, hatalmas, sárga és lila virágaik pedig egy torz, tátott szájra emlékeztetnek. Mindenesetre, igyekszed őket jó messziről elkerülni, ahogy a palota lépcsőjéhez közeledsz.

A villámok és a vihar középpontja a palota épületegyüttese. Ömlik a nyakadba az eső, szélvihar szaggatja a köpenyedet, és egyre gyakrabban sül ki a közeledben egy-egy mennydörgő villám. Futni kezdesz, felrohansz a palota lépcsőjén. A kapu mellett korábban őrködő szobor-góliátok darabokra törve hevernek a földön - nem kétséges, a villámok szaggatták őket darabokra. A kapu tárva-nyitva áll, az ajtószárnyakat a szél cibálja. Odabent még sötétebb van, de legalább az esőtől és a villámok veszélyétől megszabadultál. A földön a betört üvegablakok cserepein lépkedsz, a sötét félhomályban a dísznövények megannyi csápjaikat nyújtóztató szörnynek tűnnek. Végigsietsz a folyosókon, míg elérkezel a nagy hallba, amely olyan fényűzően volt berendezve a múltkor. Most azonban az egész elhagyatott, sőt, romokban hever - mintha évszázadok óta nem járt volna itt senki. A hall távolabbi végében egy kanyargó lépcsősort látsz, ami feltehetően az egyik toronyba vezet. Villogó fények világítják meg a lépcsőket. Először arra gondolsz, hogy a villámok fényét látod, de közelebbről már nyilvánvaló, hogy ezek másfajta fények. Kíváncsian indulsz felfelé a lépcsőn.

Az odakint tomboló vihar hangja minden egyéb zajt elnyom, de ahogy közeledsz a lépcsősor tetejéhez, mégis hallani vélsz valamit az orkán dühöngésén túl. Mintha valamiféle vinnyogás lenne? A lépcsősor egy félgömb alakú kupolába vezet. Itt van Xantilleas, öt vibráló térkapuval körbevéve. A térkapukon át sötét árnyak, soha nem látott teremtmények nyomakodnak keresztül. A mágus egy energiától világító mágikus kör közepén áll. A lények csápjaikat, karmaikat nyújtják feléje, de a mágikus kör a lények számára áthatolhatatlan falat képez. Ahogy belépsz, a varázsló feléd fordul, koncentrációja megszakad. Egy karom átnyúl az erőtéren, és megsebzi a varázslót, aki fájdalmasan felkiált, majd emelt hangon újra kántálni kezd, és a lény sikoltva rántja vissza végtagját. Mi a fene történik itt?

Ez az a pillanat, amikor a lények felfigyelnek a jelenlétedre. Feléd fordulnak a vörösen izzó szemek, az acsargó pofák, és lassan közelíteni kezdenek. Ekkor Xantilleas kezéből kéken villogó energianyalábok szökkennek ki, mindegyik egyfajta pórázként egy-egy lényre kulcsolódik. A teremben felhangzó nyüszítés, vinnyogás most már egyértelműen túlharsogja a vihar zaját.

- Izé, elnézést, ha megzavartam valamiben - integetsz a mágus felé. - De az a helyzet, hogy többeknek problémája van azzal, amit csinál. A tér szövetének megbabrálása, meg hasonlók, ennek állítólag nem lesz jó vége!

Xantilleas erősen markolja a pórázokat, miközben válaszol.

- Tűnj innen, és ne avatkozz ebbe bele!

Közben a térkapukon újabb lények másznak keresztül.

- Hát, rendben, de ennek szerintem nem lesz jó vége. Nem kellene például a térkapukat lekapcsolni? Úgy látom, már épp elég állatot fogott be magának, csak győzze beidomítani őket!

A mágus csak vicsorog, mire bólintasz.

- Gondoltam, hogy lekapcsolná, ha le tudná… Azért ezek a dögök elég szép számban özönlenek át. Nem gondolja, hogy hamarosan széttépik magát, aztán a mi világunkat is? Nem segíthetnék valahogy?

A varázsló tehetetlen dühvel rázza meg a fejét, de te látod, hogy kezd kicsúszni a kezéből az irányítás. Tekinteted a kupola teteje felé irányul. Az ablakokon keresztül látod, miféle ítéletidő tombol odakint. A tetőre szerelt villámhárítók pillanatonként felszikráznak.

- Rendben, akkor magatokra hagylak benneteket. De előtte… - máris legerősebb pusztító varázslatodat mormolod. A robbanás letépi a kupola tetejét, és a következő pillanatban a villámok már akadálytalanul csapódnak be. A térkapuk mágnesként vonzzák őket, és minden becsapódás eredménye egy vakító energiarobbanás. Nem várod meg a dolgok végét, rohansz lefelé a lépcsőn. Mögötted földöntúli üvöltés kórusa kísér, ahogy a térkapuk egymás után felrobbannak, és elégetik a szörnyeket. A viharral nem törődve, rohansz ki a kapun, minél távolabb ettől a helytől.

< Előző fejezet Legenda Következő fejezet >

Unless otherwise stated, the content of this page is licensed under Creative Commons Attribution-ShareAlike 3.0 License