87. fejezet

< Előző fejezet Legenda Következő fejezet >

Szégyen és dac

Hordád parancsnoka előtt állsz. Nagyon, de nagyon rosszul érzed magad. Valahol egészen másutt szeretnél lenni.

- Hát ez egyszerűen hihetetlen - ismétli meg ##név parancsnok, és kételkedve összenéz a mellette álló veteránokkal, ezekkel a viharvert, iszonyatos erejű végzeturakkal. - Tudom én, hogy veled mindig történik valami, de ez azért több a soknál.

- Én is nagyon sajnálom, uram - folytatod a szabadkozást -, de higgyétek el, már a magam ura vagyok. Levehetitek rólam a bilincseket.

- Azzal azért még várjunk egy kicsit - hördül fel az egyik veterán. Uriás, igen ez a neve. Nem haragszol rá. Ő talált meg a sivatagban. Ő hozott be a táborotokba, annak ellenére, hogy megpróbáltad őt is megölni.

Őt is.

- Igen, tényleg jobb lesz, ha várunk vele - bólint ##név parancsnok. - Meg akarok bizonyosodni arról, hogy valóban nem jelentesz veszélyt hordánk tagjaira. Mostanában nagyon furcsa dolgok történnek. Kezdem azt hinni, hogy már-már a saját embereimben sem bízhatok. Főleg a fiataloknak kezd elmenni az a kevéske józan eszük.

A teremet a milgandok tiszta, erős fénnyel világítják be. Jól látod, hogy parancsnokod ugyanolyan bizalmatlanul néz rád, mint mellette és mögötte a testőrei. Elszégyelled magadat, de ugyanakkor dacos harag is önt el.

- Minden szavam igaz - csattansz fel.

##név parancsnok kezét felemelve leállítja az egyik veteránt, aki lesújtani készült rád.

- Mondj el még egyszer mindent! - parancsolja.

És te újrakezded a történetedet.

Becsukod a szemedet, mert annyira kellemetlen felidézni, ahogy majdnem végzetes kelepcébe kerültél. Amit ráadásul nem is szándékosan állítottak neked. Egy héttel holdtölte előtt megismerkedtél két ellenséges végzetúrral. Kiderült róluk, hogy egy titokzatos ismeretlen, egy bizonyos Szent követői. Angwarn hittérítőként érkezett a vidéketekre, és az előző nap már meg is térítette a hatalmas termetű, igen kegyetlen külsejű Engárt. Az óriásra gondolva ismét kiver a veríték, és önkéntelenül is ökölbe szorítod a kezedet. Az az idióta pontosan azt kapta, amit megérdemelt

Gyors halált.

A fehér kendőt és vasgyűrűt viselő idegenek nem harcoltak egymás ellen, pedig más-más hordákhoz tartoztak. Veled is udvariasak voltak, legalább is a kisebbik, Angwarn. Többször is találkoztatok, és te egyre jobban összezavarodtál látva furcsa viselkedésüket, hallva, amit az alacsonyabb végzetúr az eljövendő szebb világról beszélt.

- Mit is mondott? - vág a szavadba parancsnokod. - Amikor eljön ez a bizonyos Aranykor, akkor ki fog parancsolni annak a sok, békességben élő végzetúrnak?

- Ezt nem kérdeztem meg, uram - válaszolod idegesen. - Igazából nem is nagyon kérdezősködtem. Csak hallgattam, amit mond.

- Mint akit megigéztek! - csillan fel Uriás szeme. Összenézett a mellette álló, félszemű veteránnal. - Na mit mondtam? Aljas, lelket leigázó varázslat!

- Így igaz! - bólogat a másik. - Nem lehet már senkiben sem bízni. Ki tudja, kinek zavarták meg az elméjét?

Körülötted fagyossá válik a levegő. Nyelsz egy nagyot, mert nem tudod, hogy üvöltözzél velük vagy inkább szégyelld magadat, ezért aztán folytatod a beszámolódat.

A holdtölte előtti napon aztán ismét találkoztatok. Angwarn beszéde egészen fellelkesített. Egy új, felsőbbrendű faj győzelméről, az új aranykor hajnaláról mesélt. Valamiért elfogott a vágy, hogy igaz legyen a szép mese. Hogy barátaid legyenek, hogy ne kelljen állandóan a benned lakó bestiával küszködnöd. Lelki szemeid előtt mát ragyogó városok, fényes paloták emelkedtek ki a sivatag porából. Te is részese akartál lenni a világ újjászületésének. Eleged volt már abból, hogy magányos farkasként élj a pusztaságban.

És akkor végzetes hibát követtetek el. Ami Engár életébe, neked meg majdnem az elméd épségébe került. Angwarn pedig Hát lehet, hogy ő mind a kettőtöknél többet veszített.

Végzeturak nem szoktak kezet fogni, nem szoktak egymáshoz érni. Túl nagy lenne a csábítás, hogy megkíséreljétek kiszívni a másikból a lélekenergiát. Még a legösszeszokottabb fegyvertársak is csak páncélba bújtatott öklüket összeütve szokták üdvözölni egymást. Te mégis elfogadtak Angwarn feléd nyújtott jobbját. És nem is lett belőle semmi baj sem. Az alacsony idegen tökéletes uralkodott a belsejében tomboló bestia felett. Te, jómagad pedig előtte annyira jóllaktál állatok életenergiájából, hogy könnyedén elnyomtad saját vérszomjadat. Sajnos Engár nem volt ennyire szerencsés.

Angwarn biztatására a hittérítő végzetúr tanítványával is kezet fogtál. Neki viszont még nem sikerült annyira legyőznie magában a Fertőzést mint neked. Bármit is gondolt mestere, Engár azonnal megháborodott, ahogy megérezte a lélekenergiádat. Rád támadt, és elkezdte kiszívni belőled az életerődet.

Te meg azt hitted, hogy csapdába csaltak.

Újra végig fut a hátadon a hideg, és gyomrod görcsbe rándul, ahogy felidézed, ami történt.

Engár ütésétől térdre rogytál. Az óriás vasmarokkal szorította kezedet, és az állati mohóságtól eltorzult arccal habzsolta a kiszívott lélekenergiát. Kezdett elsötétülni előtted a világ. Angwarn valamit üvöltött. Most, ahogy felidézed az eseményeket, már érted, hogy Engárral kiabált.

- Hagyd abba! Azonnal engedd el! Ezt nem teheted! Már tanítvány vagy! Hagyd abba! Hát semmit sem tanultál?

Megragadta az óriás kezét, és megpróbálta elrángatni tőled, de mintha csak egy sziklatömböt akart volna arrébb tolni. Az erődet elszívó vadállat meg sem moccant. Ekkor Angwarn hisztérikusan sikoltozni kezdett. Hátra lépett, és kirántotta jobb válla felett kilógó kardját. Különös alakú, ívelt pengéje volt. Vízszintesen, széles ívben csapott le. Hallottad a penge szisszenését, ahogy a fejed tetejét szinte érintve elsuhant feletted. Még csak le sem lassult, ahogy elmetszette hóhérod vastag páncélba bújtatott bikanyakát. Engár feje hátra csuklott, majd a háta mögött a földre zuhant. Angwarn kezében a véres karddal megdermedt. Szeme kiguvadt, és habozni kezdett a szája. Engár térdre rogyott, de még mindég nem engedte el a kezedet. Lélekenergiád még mindég áramlott át belé.

Aztán a nyakából habzó vér szökőkútja tört elő. Olyan ritmusban, mintha csak egy hatalmas, izmos szív pumpálta volna a már nemlétező fej felé az életet hordozó folyadékot. Belőled pontosan ebben a ritmusban távozott a lélekenergia. A sötétvörös vér mindent beborított. Téged is, Engárt is, körülöttetek a sziklás talajt, és a még mindig habzó szájjal sikító Angwarnt is. Halott ellenséged még legalább féltucatnyi szívdobbanásig rabolta belőled a lélekenergiát. Akkor azonban szíve megállt, már nem fröcskölt a vér, és te megérezted, hogy már nem szívják ki belőled az életet.

Ez az állapot csak egy pillanatig tartott.

Mert te még éltél. Neked még dobogott a szíved. És annyira legyengültél, hogy szükséged volt minden csepp lélekenergiára, amihez csak hozzá tudsz jutni. Most azonnal! Minden áron! Eszedbe sem jutott a sokat gyakorolt meditációs módszerekkel megállítani a bestiát. A szörnyeteg egy pillanat alatt átvette az uralmat fölötted, és te örültél ennek, mert kezeden át ömleni kezdett vissza beléd az előbb elorzott életerő. Most már te ragadtad meg két kézzel Engár mancsát. Most már te nem engedted, hogy hátra zuhanjon a holtteste. Körülötted eltűntek a világból a színek. Minden fekete, fehér és szürke lett. Történt ilyen korábban is. Abban a korai, rettenetes korszakban, amikor a végzeturak még nem tanulták meg, hogyan szabjanak korlátot mohóságuknak. Amikor diadalmas vadállatként elszívták áldozatuk minden lélekenergiáját. És te még azt hitted, hogy nem zuhanhatsz vissza erre az állatias, primitív szintre. Halványan észlelted, hogy Angwarn ott áll előtted, lökdös, és megpróbálja kitépni szorításodból Engár kezét. Nem értetted a szavait. Úgy tűnt, mintha egy dübörgő vízesés túlsó oldaláról kiabált volna. Nem is nagyon érdekelt, hogy mit.

- Honnan tudod, milyen egy vízesés? - csattant fel Uriás. - Hol láttál te valaha is vízesést? Hiszen alig tenyérnyi mély a patakok vize.

- Talán a föld alatt? Még régen, odalent? - kérdezte egy másik veterán.

- Nem, még sohasem láttam vízesést - ismered be. - Mégis ez jutott az eszembe.

- Lehet, hogy a feljövetel előtt, gyerekkorában megnézett egy ősrégi emlékkristályt. A régi világról? Az aranykorról, amikor őseink még a megrontatlan felszínen éltek? És a sokk hatására öntudatlanul is az eszébe jutott.

- Lehet, de ez most nem annyira fontos. A víz kérdéséről előbb-utóbb beszélnünk kell, de nem ma. Folytasd, ##név! - döntötte el a dolgot parancsnokotok.

Becsukod a szemedet, és folytatod a kellemetlen emlékek felidézését.

Angwarn a torkodnak szegezte holdsarlóra emlékeztető pengéjét. Bele is vágott a nyakadba, de a seb mostanra persze már rég begyógyult. Te meg igazából nem is voltál magadnál. Tudatos éned visszahúzódott elméd legsötétebb zugába, és csak hagyta, hogy a bestia megmentse az életedet. Megmentse mind a kettőtöket azzal, hogy visszaveszi azt, amit az előbb elvettek tőletek. És még sokkal többet is

Mert eljött az a pillanat, amikor már visszaszívtad magadba az ellopott lélekenergiádat. De nem hagytad abba. Ami csak volt Engárban, azt te kiszedted belőle.

- Ilyenről még nem hallottam - szólalt meg az egyik veterán.

- Igen - bólint parancsnokod. - Az gyakran megtörtént sajnos, hogy meghalt az áldozat, miközben egy végzetúr elvette a lélekenergiáját. Olyan viszont tudtommal még nem fordult elő, hogy a táplálkozó végzetúr veszítette volna életét energiaelszívás közben.

- Meg kellene kérdeznünk egy mágust, hogy ez milyen következményekkel járhat - javasolta a veterán.

- Igen, nem tudhatjuk, mi történik akkor, ha egy holttestbe áramlik áldozata lélekenergiája.

- Nem így jönnek létre az élőhalottak? - kérdezi valaki.

Megborzongsz, és gyorsan folytatod, mert érzed, hogy a kihallgatásod kezd rossz irányba elmenni.

Azonnal megérezted, ahogy testedbe fogadtad a halott lélekenergiájának első részecskéjét. Szeretted volna ellökni magadtól, abbahagyni a zabálást, de a bestia nem engedte. Elmédben hangosan zengett hörgése, ahogy a jéghideg és ragacsosnak tűnő életerőre vetette magát.

- Mi az, hogy ragacsos? Hogy lehet a tiszta energia ragacsos?

- Nem tudom, uram. Akkor és ott így éreztem.

A bestia mohósága miatt olyan lettél, mint régen, amikor még teljesen a Fertőzés rabja voltál. Még akkor is szívtad magadba a holttest erejét, amikor abban már egy cseppnyi sem maradt. Mégis, egy pillanatig úgy tűnt, hogy valami még ekkor is áramlik beléd. Valami, amihez képest valósággal tűzforrónak és egészségesen tisztának tűnt a halott előbb elnyelt életereje. De ezt inkább nem említed meg vallatóidnak.

- És akkor hangokat hallottam - folytatod.

Nagyon távoli, nagyon halk hangokat. Ugyanazokat, amelyek miatt nemrég üvöltve ébredtél fel az egyik reggel.

- Én vagyok a világ sötétsége - sziszegte az ismeretlen beszélő. - Én vagyok a bosszúálló, a pusztító hullám!

Úgy tűnt - nem tudod miért -, hogy ekkor valahogy észrevett téged.

- Fizetni fogsz a bűneidért!

Valamilyen sötét, dermesztő lény nyúlt feléd elméd mélyéből. Bestiád vicsorogva szembefordult vele, de ő is halálra volt rémülve

Mielőtt azonban megragadhatott volna, ismét meghallottad Angwarn kardjának sziszegő hangját. A penge csuklóból lemetszette Engár kezét. Az összeköttetés megszakadt közötted és az ismeretlen fenyegetés között. A hittérítő mellbe rúgott, és te a véres sziklának zuhantál.

- Mit tettél, mit tettél, te szerencsétlen? - üvöltötte Angwarn. Szája még mindég habzott. Kardjának éle ott remegett a szemed előtt. - Itt álltál a boldogság kapujában! És magaddal rántottad a tanítványomat!

Lassú mozdulattal az arcodhoz emelted Engár levágott kezét. Megszagoltad, majd félre dobtad. Tekinteted Angwarn felé fordult. A szürke és fehér világban hirtelen vörösen világítani kezdtek az alacsonyabb végzetúr erei, érezted, ahogy vére forrón áramlik bennük. Hirtelen aranyfényben ragyogtak az idegei. Te pedig megérezted, ahogy fehér, szikrázó energia szalad bennük. Mintha csak lefoszlott volna róla a bőr és a hús, csak azt láttad benne, ami lényeges.

És akkor kékes fényben tündökleni kezdett a vörös és arany izzás mellett a végzetúr lélekenergiája. Ezt meglátva hihetetlen éhség fogott el. Mintha az előbb nem laktál volna jól. Mintha az előbb a halottból kivett energia nemhogy nem töltött el erővel, de mintha űrt hagyott volna maga után. Éhséget, amit nem tűrsz egy pillanatig sem. Most már torkodból tört elő a bestia üvöltése, ami az előbb még csak elméd falai között visszhangzott. Nem tudod, milyen arcot vághattál, Angwarn elsápadt, és hátrahőkölt. Vicsorogva a torkának ugrottál. Tele volt lélekenergiával, és neked kellett az az energia.

Az alacsony végzetúr félelmetes harcos lehetett ott, ahonnan idejött hozzátok. Megpördült tengelye körül, és teljes erővel ismét mellbe rúgott. Hallottad a bordáid reccsenését, de a rúgása azonban éppen csak, hogy lelassított téged. Ekkor göbe kardja kétszer felszisszent. A borotvaéles penge előbb a bal, majd egy pillanattal később a jobb térded felett mart kétujjnyi mélységben a combodba. A földre zuhantál, de karoddal azonnal a magasba nyomtad magadat. Vicsorogva vonszolni kezdted tehetetlen testedet a zsákmányod felé.

Angwarn a szája elé kapta bal kezét. Szeme valósággal kiguvadt a döbbenettől. Megfordult, és rohanni kezdett. Te hörögve utána vetetted magadat. Használhatatlan lábaidat magad után húzva, mint egy hatalmas, húsevő gyík igyekeztél utána. A menekülő végzetúr egy pillanatra hátra nézett. Döbbenten látta, hogy véres csíkot húzva magad után még mindig üldözöd. Felsikoltott, és valamit előhúzott a dereka köré tekert selyemöv redői közül. Keze meglendült, és egy öklömnyi, szögletes tárgyat dobott maga elé. Amikor a gránát a földhöz csapódott, iszonyatos fény villant, de zaj nem ütötte meg a füledet. A következő pillanatban egy rés nyílott ki a levegőben. Gyorsan szélesedett. Angwarn a levegőben megjelenő ajtó felé rohant. Közvetlenül a rés előtt azonban megtorpant, felsikoltott, és megpróbált megfordulni de lendülete csak vitte tovább.

Valami kicsapott a résből, megragadta, és berántotta magához. Olyan hangot hallottál, mint amikor egy apró ragadozó kiszívja a velőt a csontból, aztán a rés eltűnt. Egyedül maradtál.

Egyedül az éhségeddel.

És akkor megérezted, hogy a völgy túlsó végén egy végzetúr közeledik. Tele lélekenergiával.

- Összesen hány végzeturat ölt meg, amíg tombolt? - kérdezi a félszemű veterán Uriástól.

- Hármat, de egyik sem a mi hordánk tagja, úgy hogy igazából nem is számítanak. A holmijukat megtaláltuk, és már el is raktároztuk. Ez a szerencsétlen hozzá sem nyúlt a lélekkristályaikhoz, ezért kisebb vagyont szedtünk össze abban az elátkozott völgyben.

- Utána kell járnunk ezeknek a hittérítőknek - szól közbe egy másik testőr. - Cselszövéstől tartok. Lehet, hogy a többi horda összefogott ellenünk.

- Az is lehet, hogy az Ellenség készül valamilyen aljas támadásra - vélekedett egy másik.

Parancsnokotok rád néz.

- Vigyétek vissza a cellájába. Eldöntjük, mit teszünk.

Egy órán keresztül várakoztattak. A cellából nem a tanácsterembe, hanem egy pincébe vittek át. A középen álló, félig a padlóba süllyesztett, hatalmas kőedényt víz tárolására szoktátok használni. Bele kényszerítenek, majd bőrvödrökben fekete, sűrű folyadékot hoznak. Megérzed a szagát. Olaj.

A vödrök tatalmát beleöntik a kőedénybe. Hamarosan derékig ér az olaj. Egy végzetúr lép hozzád. A kezében kristályban sárgás fényű folyadék kavarog.

- Ez pokolkén - mondja neked. - Az ismert világ leggyúlékonyabb anyaga. Megolvasztja a követ, átégeti az acélt. A mágikus páncélok sem védenek meg ellene. Figyelj nagyon. Ha csak megmoccansz, elevenen elégetünk.

Belép hordád parancsnoka. Szomorúan néz rád, de arca elszánt marad.

- Figyelj rám, NÉV. A varázslók szerint, lehet, hogy valamilyen más dimenzióból származó lény érintett meg. Talán az Ellenség árnyéka. Lehet, hogy megfertőződtél valami rettenetes új kórral. Nem tudják eldönteni. Ahhoz viszont túl értékes végzetúr vagy, hogy csak a gyanú árnyéka miatt kivégeztesselek. Kiküldtem a felderítőket. Megpróbálunk élve elfogni egy hittérítőt. Kiszedjük belőle, ki küldte, és mit akar valójában.

- Nincs szükségünk hitre! - hördül fel a pokolként tartó végzetúr. - Nem kell a hitük. Nem kellenek az isteneik. Nekünk úgy jó, ahogy vagyunk.

Parancsnokod sanda oldalpillantásából rájössz, hogy nem ért mindenben egyet társatokkal. Vagy legalábbis nem szereti, ha a szavába vágnak.

- A küzdelmünk új szakaszába lépett. Már nem csak puszta erővel kell harcolnunk. Az ellenség a lelkünket is meg akarja mérgezni. Nappal szörnyetegeket küld ellenünk, éjszaka belopakodik az álmainkba. Senkiben sem bízhatunk meg annyira, mint azelőtt.

Parancsnokod megfordul, és elindul kifelé. Az ajtóban megáll, és visszanéz.

- A saját érdekedben védőőrizet alatt tatunk. A mágusok szerint a következő teliholdig előtör majd belőled a szörnyeteg, ha egyáltalán van benned. Mindig lesz melletted egy őr, fáklyával a kezében. Ha elkezdesz átalakulni vagy megvadulsz, akkor meggyújtja az olajat. Ha teliholdkor még életben vagy, akkor kiengedünk.

Döbbenten bámulod a bezáródó ajtót. Őreid összekeverik az olajat és a pokolként. A veteránok magadra hagynak, már csak két végzetúr áll melletted.

- Ha megszólalsz, elégetünk. Ha megmoccansz, elégetünk. Ha túl sokat pislogsz, elégetünk. Világos? Nem szeretnénk, ha valami előjönne belőled, hogy elorozza tőlünk ezt a szép új világot.

Némán bólintasz, remélve, hogy ezzel még nem írtad alá a tűzhalálos ítéletedet. Bízol hordád parancsnokában. Már csak életben kell maradnod a következő teliholdig.

Nagyon hosszú lesz ez a hónap.

< Előző fejezet Legenda Következő fejezet >

Unless otherwise stated, the content of this page is licensed under Creative Commons Attribution-ShareAlike 3.0 License